Radnóti Miklós: Trisztánnal ültem

Trisztánnal ültem egyszer ott a part fölött
hány éve már?
Hisz akkor ép a Kingen hősködött!
Vörösborunk világít az asztalon,
feljott a hold.
A vízre csillagok csorogtak,
mert este volt.

"Matróz lehetnél" - szólt, - "szélfútta, tiszta szív,
s élhetnél ott
az alkonyok s a tenger kék között!"
Az is vagyok - nevettem, ő a költő
minden lehet!
És minden is , mit szónokolsz,
mindjárt varázslok: huhh! s azt sem tudod
hol kél a nap, hogy mere van kelet!

"Jó, jó, tudom. De tudod-é?" Tudom!
"Dehogy tudod!" -
nézett rám megvetően s kezét fölemelé:
"ott ara távol, - még távolabb,
a Kettős Zátonyok felé
szigetek ringtóznak, fényes bóbiták.
S közöttük Borneo, mint egy sötét virág!

"Odamegyünk" - Hörpintett. "Jössz velünk?
Olyat se láttál még, te zöld varázsló!"
Borát kiissza, pohara alja csattan.
Elképzelem, - feleltem és maradtam.

Elment s a szigetek intettek feléje
a Kettős Zátonyoknál, fényes bóbiták.
És intenek azóta folyton,
s mint egy sötét virág,
közöttük Borneo is integet.

S az ég a tengert tükrözi,
a tenger az eget