Szmerek Tamás: A kert

Belül kerültünk a kertkapun, nevetve
A sok bortól, Malmo és én, talán
Nem látott meg senki. A kert falán
Átmásztunk vadul, az éjjeli szigetre.

Csókolóztunk, öleltük egymást, mintha még
Nem láttuk volna testeinket,
Széttéptünk nadrágot, pólót, inget,
S én megéreztem: a kertész ott volt. Az ég

Viszont sötétben, nem zavart
Semmi, és ő jót akart.

Részegek voltunk. A szemérem lehullott,
Kívántam Malmot, és ő is engem,
Ha megpihentünk, mi voltunk szemben,
Pórusainkból a veríték ránk csurgott.

Aztán elaludtunk. Végtagjaink kuszán,
Mint Laocoonnal vemhesült kígyók,
Testeink, közös légzésből hízók,
Hevertek. A kertész ott volt, perc-perc után.

Világos lett, és pisáltam.
Csak úgy, gyorsan és ruhátlan.

Jött a kertész, és mi öltöztünk kapkodva,
Haragudott rám. Ez nem az a kert,
Mondta, ahonnan apád kivert,
És minden szava egy hasító borotva

Volt nekem. Kérlelni kezdtem, csak ma éjjel
Had maradjak még! Hiába minden
Lédús gyümölcs, hogyha senki sincsen,
Aki leszakítsa és befalja kéjjel!

És erre ő csak mosolygott.
Nem mi nyitottuk a boltot.

Jaj, nem lehet, mondta, nem szeretném, és én
Amit komolyan gondolok, soha
Nem változik. Sajnálom, ostoba
Vagy, hogy nem is akarsz elmenni a végén.
Mert az akaráson múlik. Szép emlék lesz,
Lehet, csillapodj. Sajnálom nagyon,
De vár rám ezer virág, és a gyom,
Ne tarts fel. Szavaimra hűen emlékezz:
Ide már nem jöhetsz vissza.
Neved majd a föld felissza.
(aludj)