Jean Arthur Rimbaud: A völgy alvója

Zöld, keskeny szakadék, mélyén patak dorombol,
És eszelősen minden fűszálat teletűz
Ezüst rongydarabokkal, míg a kevély oromról
A nap süt: a kis völgyben pezseg az enyhe tűz.

Egy ifjú katona, nyílt szájjal és fedetlen
Fővel, míg nyaka fürdik kék vadparaj hűsén,
Alszik, hanyatt a fűben s arany felhő lebeg fenn
S ő zöld ágyán oly halvány, pedig zuhog a fény!

Lába a sásszirom közt; alszik s mosolyg az ajka,
Mint beteg gyermeké s álom mosolyog rajta, -
Oh Természet! melengesd szegény fázó fiút!

És száll az édes illat s cimpája fel nem érez,
A nap süt s keze csöndben simul csöndes szívéhez,
Alszik. S jobb oldalán két kármin szájú lyuk.